Árész gondolkodik.

Ilyen se sűrűn történt, hogy a megvadult felem filozofálgasson.

Csak most megint kattogok ezen a holnap-dolgon, ugye emberek közé kell menni, ki kell húzni a fülemből az "elektromos fülmelegítőt" (aminek múltkor jól bennragadt a gumija a hallójáratomban, csoda, hogy ki tudtam szedni).

Ha minden igaz, a múltoki "tanulás" mögött valami becstelenség volt, legalább ennek is utána tudok járni. Egy féreg vagyok, mert az elméletileg barátaimat kérdőre merem vonni, képes vagyok a jó viszonyból pár százalékot áldozni a becsületért. Örülnöm kéne, hogy legalább szóba állnak velem, de neeem, én még személyesen le is fogom tolni őket dicső tettükért, hogy egyik hétvégén átvernek, a másikon meg egy rakat pénzem megy el miattuk (amit szívem szerint inkább félreraknék, mert nyáron lesz egy olyan esemény, amire jó lenne eljutni, sem az út, sem a beugró nem lesz ingyen).

Szóval akkor az árészi felem felcsapott társadalomkritikus Sun Tzu-nak:

Az ember csak nehéz időkben becsüli meg a társait. Békeidőben nincs szükségük "barátokra". A barátság megszakadása idővel ellenségeskedéshez vezet, ami újabb nehéz időket hoz. A meg nem értett művész természetesen talpnyalóvá válik, ha valaki szóba áll vele, utána az sem számít, ha százszor elárulja az a valaki. Papuccsá válik a meg nem értett, hűségét adja néhány jó szóért.

Nem tudom, mi nevelt engem ilyenné, talán az, hogy "rossz" karakterek viselkedési motívumait vettem át, azaz olyan példaképeket választottam, akik túlzottan becsületesnek mutatták magukat, vagy direkt el volt túlozva ez a mutatójuk. Később az ilyen eltúlzott becsület elég nagy átfedést mutatott azzal, ami jelenleg is az élniakarásom fő mozgatórugója, vagy csak én értelmeztem félre. Talán az "Árész" is ennek a jellemzőnek a koncentrált megjelenése.

Mindegy, nem gondolkodok ma többet, fáradt vagyok, ha nem lennék az, akkor se menne. :-D