Állatias merengés...

Az ember, a tévhittel ellentétben nem a majomtól származik. Isten gyönyörű teremtménye... BAZINGA! Beugrottatok.  :-D Na, jó, az elejét viszont tényleg komolyan gondolom, nem a majom döntött úgy, hogy "most leszedem a kölyköm testéről a szőrt, ledobom a fáról, egyenest a barlangba, aztán hadd szokja", ez a feltevés ugyanis akkora kacsa, minthogy a túlzásba vitt magányos szerelem rontja a látást (mondom én ezt a hat dioptriámmal XD). Vagyis inkább csak féligazság ez az elmélet, mármint a majmos, mert elméletileg (ez a hihetőbb) az embernek és a majomnak volt egy közös őse. De ne ragadjunk le itt, a lényeg, hogy az ember is állat.

Néha, amikor komoly dilemmába ütközünk, nem feltétlenül a vulkánias logika, vagy a józan ész segít. Néha elég, ha egy-egy állatban keresünk hasonlóságot. Kicsit olyan, mint abban a TNG-részben, amelyikben Worf klingon őshüllővé alakult... :-D De ha állatok is hasonló módon élnek, és az ember is állat, akkor nincs is igazán dilemma. 

Mostanában, amikor nem az "árészi felemmel" hasonulok meg lelkileg, hanem egy rég halottnak hitt gondolatommal (ami kicsit hasonlít az árészi felemre, csak a punk felem jobban megveti), elkezdtem filozofálni, hogy a macska utálja a vizet, de a halat szereti. Ez lényegében egyezik azzal, ami gondolatilag nyugtalanít. Igaz, nem fogom jobban érezni magam a ténytől, de legalább azt tudom, hogy teljesen normális.

Lehet, hogy nem tudom teljes mértékben uralni az érzelmeim (természetesen nem arra gondolok, hogy vért könnyezve ölöm halomra a járókelőket az utcán), de meg kell tanulnom elfogadni, hogy ha már testileg elcseszett a genetika, akkor érzelmileg sem lehetek tökéletes. :-D