Túl sokat éltem fiktív világokban, túlságosan ragaszkodtam a fiktív világok "szabályszerűségeihez", pl. hogy a Trekben minden ember segítőkész, nem csak a saját fajukkal, hanem még az ellenséges idegenekkel is.
Ahhoz képest, hogy létező személy vagyok, túlságosan karakterisztikusra formálták a jellemem a körülmények. Túlságosan kiszámítható vagyok, mindenre lenne egy várható, humoros, kicsit beteg, öniróniával sem spóroló válaszom, de ezeket sokszor elhallgatom, mert nem egy fiktív vicckarakter vagyok, hanem egy létező személy, korlátokkal, társadalmi normákkal beszabályozva, ha a saját nevem adnám az ilyen humorhoz, a nézők/olvasók/hallgatók 99%-a félreértené, mert itt már annyira a béka segge alatt van az értelmi szint, hogy a tömegmajmok szerint a (KUKÁBA)ValóVilág szentírás, a holdraszállás meg kacsa, de nem a hápogós fajta, amit a haverok kergettek a Rába-parton.
Móricka, Kohn és Grün, Hacsek és Sajó, a modern korban Tibi atya és Ponciusz... Mind karakterisztikus gombostűk a humor terepasztalán beleszúrva valahol a térképbe, minden karakternek van egy meghatározott "jelleme", amihez tartja magát, Kohnék kapzsik, Móricka utálja a sulit, Sajóék állandóan vitáznak, Ponci a laccsolós abszuld humol nagykövete, az atya az ordenáré- és kocsmahumor királya... Ezek a karakterek fiktívek, senki nem köthet beléjük. Jó, mondjuk eleinte az atyát is sokan támadták, mert nem esett le nekik, hogy nem egy létező papról van szó, hanem egy fiktív vicc-profilról, ahol a szerkesztő a papokról szóló sztereotípiákból űzött gúnyt (pl. pajzán afférok a ministránsokkal). Ha mondjuk Sas-kabarét nézek, és éppen a Hacsek és Sajó jelenet megy, ott sem háborodok fel, hogy "ez a bunkó perverz Sas még ilyen öregen is a szexből csinál viccet!", mert abban a jelenetben ő nem Sas, hanem az általa játszott fiktív karakter.
Oké, hogy most is napi szinten rakok ki valami tipikusan rám jellemző szóviccet a frászoldalra, de az csak porszem ahhoz képest, amit el kell hallgatnom, mert a társadalom nem értené. Ma pl. kiraktam egy screenshot-ot a Doom III.-ból, amin Kelly látható (a történet szerint a felettesem), jó kis legyeknek fenntartott korcsolyapálya fejjel, mert ugye olyasmit mondott a karakteremnek, hogy "Eltűnt az egyik tudós. Mivel MAGA ITT A KOPASZ, magának kell megkeresnie!" Tudom, hogy a rangra értette, de én meg bevigyorogtam a "kopasz" szó eredeti értelmén, mert a karakteremnek lényegesen nagyobb tetűóvoda üzemel a fején, mint a felettesnek. És akkor az ugat nekem? Há' gödörből a lyuk :-D
Lenne annyi beteg ötletem, hogy pl. Japánban (a bugyiautomaták és a hentai hazájában) már kb. királynőnek választottak volna, vagy minimum miniszterelnöknek.
A legtöbb tehetséges emberrel ez van, mindig olyan korba/országba születnek, ahol nem becsülik meg őket, nem értik meg a művészetüket/humorukat. Ugye most is, hogy a haverral kibeszéltük a szövegeimet, mondta, hogy milyen tehetséges vagyok, pedig az egyik legselejtesebb szövegemet, a Fickót szeretem-et mutattam neki. :-D De ez a tehetség is teljesen hiábavaló. Hiába vagyok képes elvont szövegeket írni, ha se hangom nincs, se stúdiófelszerelésem, mással meg nem adatnám elő az olyan dalaimat, amik főként az ÉN életemből merítik a témát. Önző farok vagyok, mert nem tudok olyan általános témákról írni, mint a szerelem, hanem csak arról, ami engem foglalkoztat, meg van némi rálátásom is, de ez van. Meg pont ez az elvontság a "hiba", mert itt nem tisztelik az elvontságot, nem értik meg az elvontságban rejlő humort, vagy épp a komoly mondanivalót.
Tyű, szövegileg megint lenne egy rakat "beteg" ötletem, de még leírni sem merem őket, mert "mi van, ha illetéktelenek kezébe kerül és félreértik?". Szinte már a gondolataimat is beszabályozná a társadalom, tiszta Equilibrium, meg 1984.! Ahol NEM MEREK jóformán őszintén gondolkodni sem, az a valóság számomra kín. Videónaplós karrierem során is őszinte, laza és közvetlen voltam, mert nem tudok hazudni, mi lett? Kevesen értették, de ők is csak félre. Voltak, akik azt hitték, belemegyek az egymás sarazásában kimerülő online háborús játékaikba csak azért, mert adni mertem az arcom a gondolataimhoz, meg mertem közvetlenül beszélni.
Ilyenkor rühellem, hogy élek. Rühellem, hogy nem egy Móricka-szerű fikció vagyok (persze a saját szabadon nem engedett humorommal), hogy nem egy vicc-profil vagyok felelősség nélkül, kiszámítható poénokkal, mintha az elmém csak egy program lenne, ami ugyanazokat az algoritmusokat használja a működéshez minden nap.
Nem szeretem a valóságot. Inkább lennék én is fikció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése