Na, most van az, hogy depresszív időszak. A lélekenergiák epét köhögnek.
Sok tekintetben igénytelen vagyok, mint a hegyikecske, de vannak dolgok, amiknél a legkisebb hibák is elhozzák a legnagyobb bánatot. Ilyenkor aztán hallgathatok, nézhetek, olvashatok bármit, jobban akkor se leszek, ha a seggem a földnek veregetem.
Hiába nyugtatom magam azzal, hogy Beethowen megsüketült, mégis írt tovább, meg hogy Worf genetikai összetételét sem változtatta meg az, hogy kitagadták, a DNS-e ugyanúgy klingon maradt...
A Borgnak jó. Ők tökéletesek, nem hibáznak, ha megsérülnek, a nanoszondák helyrehozzák...
Megpróbálom terelgetni az energiákat, tudatosítani magamban, hogy egy hiba, egy meggondolatlan beböfögés kevés, hogy megöljön, de nehéz egy letargiába fulladt lelket rávenni, hogy húzza be a jó energiákat... Persze ilyenkor egy "barát" sem ír rám, hogy "mi van veled, ájulj el", de én, amint látom, hogy valamelyik gányul van, egyből ráírok. Ha meg szarkasztikusan írok rájuk, föl vannak háborodva...
Ez az antropofóbia egyetlen hátránya, nincsenek segítők, a saját beleimmel kell kihúznom magam a csávából.
Egy hiba... Ez a hiba nem olyan, mint egy rohadt nyelvbotlás, vagy egy elgépelés. Ez kb. olyan hiba volt, mintha a reggelihez kenyér helyett a torkomat vágtam volna el, ha a kenyeret vágom, megeszem, böfögök egy jót, vagy két rosszat, ha meg a torkom, akkor megdöglök.
Lehet, kéne egy utolsót még rettegni a Doomban, hátha jobban lennék, kivetíteném az önutálatomat a szörnyekre, azt' mennék, amég talaj van a lábam alatt, kiszellőzne a fejem, de most ahhoz sincs kedvem. Zenét hallgatni sincs, úgy érzem magam, mintha az életjoghoz se lennék méltó. Mint akit kitagadtak a klingonok... /Ide most raktam volna egy kettőspont-kötőjel-dét, de nincs kedvem röhögni, még akkor sem, ha viccesnek találnám, amit írtam/.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése