A lelkem olyan, mint egy istenverte, véráztatta csatatér. Idegen emberek tankként gázolnak át rajta és taszítanak sárba minden élőt, ami kinőtt belőle...
Szeretnék mindenkitől elnézést kérni, hogy nem száradtam a lepedőre, nem születtem halva, és nem öltem meg magam 12-13 évesen. Bocs, hogy élek.
Ez mindig így szokott menni. Amikor kicsit lenyugodnék, találnék valami kihívást (jelen esetben a szagos-gyilkolódós film letöltése, amég van jogom letölteni, ugyanis minden hónap augusztusában kivágnak három napra, mert a kutyának se kell, amit én töltök, nincs kinek szídelni), rögtön beüt valami gané helyzet.
Ilyenkor van az, hogy mindenért magamat hibáztatom, meg akarok dögleni, várom a megváltó halált.
Én nyaljak körbe mindenkit, azokat is, akik kismilliószor elárultak, de bennem senki nem képes megbízni, sőt, közellenségnek tekintenek.
Én ezt már rohadtul unom.
Azt' csodálkoznak, ha antiszociális vagyok, bedugott füllel fordulok magamba. Én vagyok az egyetlen, aki megérthet.
Kész, vége, meghaltam! Megyek, kidőlök, bömböltetem a Wut will nicht sterben-t, mindenki kapja be a vacsoráját!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése