Néha meggyűlik a bajom az érzelmeimmel, esetleg csak nem tudom, miként ítéljem meg őket. Most az utóbbi esetről lesz szó.
Megint tettem róla, hogy eszembe jusson, hogy én is érző lény vagyok.
Egy részem rossznak, hátráltatónak, "bűnös puhányságnak" tartja az érzelmeket, főleg a pozitívakat (szeretet, meghatódottság, egyebek). De abszurd módon pont ez a részem keresi azt a tényezőt, ami kiváltja az ilyen "bűnös" érzelmeket. Ez a részem is kedveli az őszinteséget, szóval letagadni, elárulni az érzelmeket nem lenne tanácsos. Marad tehát az elfojtás?
Vagy legyek ugyanolyan őszinte magamhoz, mint másokhoz, és "minden fingást" (nem kell feltétlenül szó szerint venni) valljak be és nyilvánítsak ki?
De a kérdéses érzelmek csak homokszemek a fogaskerekek közt, most is megálltam a fejlődésben miattuk, azt' kattogok.
Az emberi világtól megcsömörlött, érzéketlenségre buzdító részemet az emberek szülték. Ők csináltak ki lelkileg kis pöcsös korom óta, ők látták bennem a szörnyeteget... Lehet, ezért menekülök fiktív, nem-emberi "szerepekbe". Ugye, régen eléggé érdekelt a vérfarkas-mítosz, most meg hol nagyhomlokú űrviking "vagyok", hol mezőgenerált, szélsőséges élőholt (természetesen az eszmék nélkül).
Tehát az emberek akartak emberellenessé, érzéketlenné tenni, de ha beletörődöm az érzelmeimbe, túl emberi leszek. Hibás az algoritmus...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése