Ha kicsit unalmas lesz ez a poszt, már az sem érdekel. Ki akarom adni magamból a gondolataimat. A baráti kör, vagy a család úgysem értené.
Ha uralni nem is tudom az érzelmeimet, megpróbálom kezelni. Ami előbb düh volt, kezd átalakulni depresszióvá, halálvággyá (az enyémmé). Ez valami automatikus önvédelmi mechanizmus-kísérlet lehet.
Ha nem is a megfelelő érzelemmé, valamivé megpróbálom átalakítani.
Az életbenmaradási ösztönöm rákényszeríti az ellenséges érzelmeket az alakzatváltoztatásra, hogy letolt gatyával kaphassa el. Jó, mi? Még az érzelmeimet is csak így vagyok képes leírni...
A depressziót talán könnyebben kezelem, mint a dühöt. A halálvágy kiszámíthatóbb, mint az agyhelyvérzés, könnyebb ellene taktikázni. A halálvágyat könnyű lefegyverezni valamivel, amiért érdemes élni.
Ha már helyőrséges zombinak képzelem magam, úgy is kéne viselkednem! Mármint összeszedni és a föld alól is fölkaparni magam és ÉLNI. Hogy szól a vulkáni köszönés? "Hosszú és eredményes ÉLETET!" Majd hagyom, hogy egy ember megtörjön, nem?! Majd hagyom, hogy eldurranjanak az erek az agyamban összefröcskölve vérrel az egész szakramentumot...?! Erősnek kell lennem. Nem hagyhatom, hogy a halálba kergessen egy ember. Kergetni csak azt lehet, aki gyáva, én pedig nem vagyok gyáva.
War must go on!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése