Julis állandóan játtsza a depresszívet, mi meg a haverokkal próbálunk kicsit humorkodni, persze nem az ő kárára, hanem azért, hogy kicsit felvidítsuk, tudassuk vele, hogy mellette állunk.
Persze ezt ő cseszi felfogni, mert a barátok hagyják őt békén, ne "lopják a szövegét", a barátok rohadjanak meg, még véletlenül se próbálják meg kihúzni őt a tréből, ha már ő képtelen rá...
Én meg összeszedtem minden bátorságom, rohadtul nem érdekeltek a következmények, hogy esetleg megutál, ráírtam. Túlzottan őszintén, de a hazugságot értelmetlen cselekedetnek tartom és becstelenségnek. Megmondtam neki, hogy szerintem túl arrogáns, meg kinyalt seggű, ha leszállna a magas lóról és észrevenné az élet apró örömeit, kevesebbet bosszankodna, meg nem csattanna rajtunk, a baráti körön az ő mufurckodása. Lehet, hogy túl nyersen fogalmaztam, de már a tököm kivolt az egész cirkusszal, nem elég, hogy rosszul érzi magát, de még rajtunk veri le, velünk bunkózik...
Én túl objektív szemlélő vagyok, túl "gépies", nem tudok mindenben igazat adni egy "barátnak", aki megrebegteti a szempilláit, meg játssza az aranyost (közben meg egy beképzelt, hisztis díva). Én vagyok az, aki jól leteremti, de mégis a barátja (hogy ő most az ellenséget fogja látni bennem, az érdektelen).
Mondtam a Marisnak is, hogy ráírtam, jól leteremtettem, erre elkezdi, hogy nehogy összevesszünk, mer' szegénykének rossz napja van... Nekem is sokszor van rossz napom, mégsem a barátaimon töltöm ki a SAJÁT dühöm, sőt, keresek valami zenét, kabarét, vagy egy Négy páncélos-részt, hogy helyre jöjjek idegileg, azt' tudjam hozni a röhögőgépezet formám, mert akkor én is jobban érzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése