Lehet, én vagyok a meg nem értett őrült, vagy a franc tudja, de... Amint sikerül kimásznom egy idegbajból, egyből tojik a kutya egy újat.
A fotelosok, hol a külsőmbe kötnek bele, hol az anyagi helyzetembe, aztán anyám indokolatlan hitlerüvöltései napjába' huszonötször, a végén meg egy haver divatdepressziója. Én meg vagyok olyan vadbarom, hogy a hatmilliomodik vita után is segíteni próbálok a renitensen, a végén meg én vagyok mindig letolva, hogy mégis hogy merek belebrekegni szerencsétlen életébe, ráadásul olyan gonoszságokat, hogy nem kéne napi szinten, minden ingér-fingér' bőgni, meg szomorkodni. Próbáltam mindenhogy, szép szavakkal, leteremtéssel, hogy vegye lejjebb az arroganciáját, azt lássa meg a jót is, ne sznoboskodjon, de...
Ez aztán barátság! Hasztalan tépem a számat, cseszi megfogadni a tanácsom, meg jól le is kúr, hadüzenetnek veszi a segítséget.
Lehet, úgy kéne hozzáállnom, hogy "akkor vágja fel az ereit, dögöljön meg az áruló szajhája!", de az nem az én reszortom.
Ha meg nem kíváncsi a véleményemre, meg másokéra se (mindenkit elhajt a halál fütykösére, aki ráír segítő szándékkal), akkor ne a főfalra böfögje az érvágó bőgéseit, mer' má' okádnom kell ettől a kicseszett divatemós "szomorúságtól".
Meg amikor írok ilyen jó hosszú regényeket viszonylag kulturáltan megfogalmazva, törölgeti a gyávája, hogy még véletlenül se lássa a többi ismerős, hogy ez a pöcs írt neki, ráadásul értelmesen.
Lehet, törlöm ismerősök közül, mert a franc se kíváncsi a taknyadzására. Meg velem bunkózik, ha próbálnám felsegíteni az érzelmi padlóról, ami szerintem árulásnak minősül, ami az én becsületkódexem szerint elég súlyos "vétség", rohadtul nem akarok árulókat látni magam körül.
Kész, ha ennyit jelentenek neki egy barát szavai, akkor csessze meg, rágjon sündisznót!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése